Mit suttog az erdő?

Amiről a fák suttognak címmel lenyűgöző magyar természetfilmet mutattak be január elején a köztévén, és a gyártók jóvoltából – a mozik zárva tartása miatt – húsvét óta ingyen elérhető az interneten a hosszabb, rendezői változat is.

Az utóbbi évtizedben mintha újra reneszánszukat élnék az ismeretterjesztő természetfilmek. A 80-as években Gerald Durrell, David Attenborough és Cousteau kapitány filmjein meg Kudlik Juli Deltáján nőtt fel a generációm, majd egy időre Jane Goodall és Dian Fossey főemlősei kerültek az érdeklődés fókuszába, de azután mintha kissé partvonalra került volna ez a műfaj. Később a televíziós természetcsatornák széleskörű elterjedésével újra virágzásnak és népszerűségnek indultak a természetfilmek. Az utóbbi másfél-két évtizedben pedig a mind fenyegetőbb környezeti és klímakatasztrófa adott jókora lökést a műfajnak a különböző környezetvédelmi mozgalmak sürgetésének köszönhetően. Sir David Attenborough, Leonardo DiCaprio, Will Smith és más hírességek állnak bolygónk ügye mellé. Újabb és újabb filmek és sorozatok születnek, melyek a korábbi, hagyományos ismeretterjesztő dokumentumfilmekhez képest új vonalat képviselnek szemléletükben és eszköztárukban egyaránt. Narratívájuk és vizuális eszközeik is közelítenek a játékfilm/mozifilm világához, közelebb hozva a befogadói élményt a nézőhöz, miközben egy képkocka erejéig sem adnak alább a nívós természetfilm követelményeiből.

Amiről a fák suttognak
Az Amiről a fák suttognak – noha karakterjegyeiben tökéletesen érvényes rá a fenti megállapítás – mégis kilóg a természeti katasztrófák sürgető perspektívájából fogant filmek közül. Takács Rita rendező egy úgynevezett erdőrezervátumról, a Bükk egy évtizedek óta érintetlen ökoszisztémájáról készített lírai filmeposzt. Igen, az elsőre kontradikciónak tűnő szókapcsolat nem véletlen: noha a látszólag eseménytelen és mozdulatlan erdőt pásztázza csak a kamera, mégis valódi, epikusan lassú folyású történetnek vagyunk szem- és fültanúi, miközben a képsorok lírai érzékenységről tesznek tanúbizonyságot. Ha azt mondanám, hogy az 50 perces film (rendezői változatban közel 80’) egy erdőrészlet vagy talán csak benne egy facsoport egy évét mutatja be, bizonyára senkinek esze ágában sem lenne megnézni a filmet, nekem sem lett volna. Pedig megállja a helyét ez a kijelentés, mégis: közelében sem jár a valóságnak. Mert Takács Rita – valamint Tisza Balázs, Tóth Zsolt Marcell és Vidos Erik operatőrök – úgy mutatják be drón- és makrofelvételeken, szuperlassításban és -gyorsításban egy szerves organizmus, a fák és tágabb összefüggésben az erdő működését, hogy a majd másfél óra közben egyetlen pillanatra sem lankad a figyelmem. A lebilincselő képsorok elsősorban az avar- és gyökérszintre fókuszálnak, folytonos kitekintéssel a tágas, éltető napfényt magába szívó koronaszintre, és az így formálódó vizuális történetben egy kölcsönös együttműködésre épülő, szervezetten együtt lélegző, mozgó, fejlődő, egymást tápláló rendszer képe rajzolódik ki. És a feltárulkozó természetes körforgásban az elmúlás az átalakulás, az éltető újjászületés megnyugtató perspektívájába emelődik, melynek éppen ez az egyszerű magától értetődősége sugall egyfajta magasabb értelemben vett öröklétet. Mindez nem igényel túl sok narrációt: a film nem akar minden képkockát, minden élőlényt nevén nevezni és a látottakat elmagyarázni: nem érzi szükségét a klasszikus ismeretterjesztésnek, nem szándékozik lexikális tudásunkat közvetlenül gyarapítani. Ennél sokkal jobban bízik saját vizuális narratívájában, és elsősorban az ösztönös befogadásra és az intuíciónkra épít – és nem téved.

A film nézése közben mindinkább meggyőződésünkké válik, hogy ebben a határtalanul békés és önzetlen ökoszisztémában – amit most itt éppen erdőnek nevezünk, de éppígy lehetne bármely más élettér, a klíma vagy a Nap-rendszer – a világegyetem tökéletessége mutatkozik meg, és csodájának mi is részese vagyunk, nem csak a film nézőjeként. Azzal a biztos tudattal kelünk fel a kanapénkról, hogy ez a magasabb rend és erő az, ami túlélésünk egyedüli járható és elfogadható útja – és közben belénk fészkeli magát a mérhetetlen szorongás és aggodalom, amiért visszavonhatatlan agresszióval gázolunk át rajta, eltiporva mindent.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük